Zsadon Béla egymaga nem tudja megállítani a tévinformációk áradatát. [...] A minőségi újságírás tehát nem a népakarat, hanem a piaci verseny terméke.
/HVG/
Vallomás: Kizárólag a sikertelenségből adódó frusztrációm és merő rosszindulat vezérel abban, hogy valamely lexikonba illő tüchtige megfogalmazása helyett az olvasószerkesztőnek a mangalitsa wooly pigs mélymagyar valóságos ábrázatát adjam meg.
Még olyan ngos blogigazgatók, akik a médiabölcsit meg a kiscsoportot elavult papírtereken ücsizték végig, nyami, mogyi, rágcsika, melcsifelcsiben, és már nem tudják, ki volt az a híres nyomdai szedőnő, a Szakonyiné, abba a tévedésbe esnek, hogy az egész nemes iparban egyesegyedül ők útálnak olvasni meg szerkeszteni (am. a címlapra kibaszni a retkes csürhe baromságait a csókos meg a payolablogok mindennapi termése alá ágyazásnak, hogy legyen viszonyítási alap, amihez képest a subba, a csajok és pasik, autózz! vagy a homár vagy más kűddbe-kitesszük plug-and-play payolablogok még egész jót mutatnak.)
Ha a magyar ápolónő az ápolást, a kurva a szopást, a BKV-vezér a BKV-vezetést, a buszsofőr a barmokat, akik utaznak, a butikoslány a picsát, aki miatt a számítógéptől föl kell tápászkodnia, a tényfeltáró újságíró a tényeket, az oknyomozó az oksági összefüggéseket útálja, akkor miértis-miértis szertne a szerkesztő szerkeszteni? Nem is akart ő szerkesztő lenni soha, úgy vonszolták be bornyúkötélen a 25000 állástalan , de újságírópapírt szerzett médiasulis országában erre a bánatkővel hókonbaszott nyomorult melóra.
Pedig már többezer évvel ezelőtt útáltak a szerkesztők kéziratokat böngészni (->megnéz), pláne beszerkeszteni, de mégjobban visszaadni. Volt olyan papírújságbéli rovatos szerkesztő, aki másért, mint a fizetését fölvenni, nem is járt be a szerkesztőségbe és egy másrovatos szerkesztett helyette. A szerkesztés nem demokratikus folyamat. Hogy a kolofonba mi van írva, egy dolog, lényege, hogy a felsorolt mókusok milyen címen vannak a fizetési listán. A legáltalánosabb séma szerint a 2-4-ik csávó szerkeszti a lapot, gyűjteményem kincse az, amiben fogja a nagyhalom paksamétát és elvonul vidéki tanyájára, a többieknek kuss –ámde majd az olvasószerkesztőnek még meg kell néznie a számot leadás előtt!
Mert valakinek azonban mégicsak el kell olvasnia azt a kurva kibaszott lapot leadás előtt : ez a figura az olvasószerkesztő.
Neki aztán muszáj megnézni minden árva sort. A szerkesztő azért vesz be elsősorban megbízható csókos jóbarátaitól kéziratokat, mert azokat megnézvén is bebaszhatja a számba, míg az idegenét csak el-el kéne olvasgatnia, ugye. Vannak a Magyar Szellemi Életben afféle betelefonálgatós nagynevek, persze nem az olvasószerkesztőt hívják föl, hanem a valóságos belső és titkos fő't, és annak kezdenek el gernyózni, hogyaszonygya, nálatok már mindenféle tahó vidéki gumicsizmás parasztok is publikálhatnak? Verse: Már megint lehoztatok valamit attól a kis hogyishíjják, banánpempőn nevelkedett kis nyikhajtól? Ilyenkor persze a valóságos titkos belső főszerkesztő vagy helyettese (a mókus, aki a kolofonban a főszerkesztő) hívja az olvasószerkesztőt, aki mindenért felelős, és lebassza, mint a pengős malacot. Az olvasószerkesztő persze már nem tudja kin kitölteni a mérgét, az még Kosztolányi, Krúdy és Karinthy idejében volt, amikor a főpincér nem csak a kasszírosnő kegyeivel, tintával, papírral, pár pengő erejéig (2,50-4,50 P volt a kávé egy jobb kávéházban, de a kasszírosnő 1P-ért cidázott...) hitellel, de ha nagy volt a baj, odaküldte a borfiút, akit aztán úgy leteremthetett a hírlapíró, hogy nem állt meg a lábán...
Nagy Név önmagáért vállal felelősséget, tehát az is jöhet, bármekkora baromságával. Az olvasószerkesztő azonban kénytelen néha már-már majdnem olvasni is, hogy ellenőrizze, a központi lekomm-ban megadott irányelvek szerint egyformán hazudnak-e a szerzők, a gecók. Akik tisztázatlan, összefirkált kéziratot adtak be vagy tele van a @mellékletük ákombákomokkal meg kínaiírásjelekkel. Ha Nagy Név baromságot ír és azt a szerkesztő kiveszi, pl egy fölösleges névelőt, akkor Nagy Név besérül, ha pedig benthagyják, akkor azért.
A minap az index saját nyállal való önfényezése kapcsán kiderült, hogy még egy hírgyártó-és megosztó orákulumnak is lehet olvasószerkesztője.
Zsadon Béla a zindeksz
A juhászt a Suzuki Samurai-járól is megismerni, az olvasószerkesztő kb 15 évvel látszik idősebbnek a koránál és a szakállát-bajszát a nikotinos kátrány szaranybarnára fösti. Arcába a fájdalmas lenézés-és lemondás mély árkokat barázdált, bele van nyőve ebbe az arcba az olvasószerkesztés minden kínja, istenszerelmére, mért nem ment el az ilyen gimnáziumi tanárnak Hajdúböszörménybe? Ott is detto így nézne ki, a gyerekek fertelmes büdösek ám a tanteremben, csak nem kéne a világ elé vinnie fájdalmát (ismerjük a vidékifényképészek ármányos tabló portréfotózási trükkjeit...).
A tény , miszerint az indexnek olvasószerkesztője van, megrázott egynémely vén, harminc éven felüli faszikat, akik 10 éve járták az újságírósulit, amikor még úgy tűnt, hogy a papírsajtó kihúzza addig, amíg Dr Kovács nyugdíjba nem mehet az ÉS éléről. Ugyanis még annak is, aki figyelmetlenül, nagyátlókban szokta nézegetni az indexet, hihetetlen ez, hogy lenne olvasószerkesztője a netokratív néphülyítés kútfejének. Ki tudja, ő talán még azt is tudja, az index hírhedt Bajnai-nyaló "riportázsa" fejéből hová és miért tűnt el a másik "riporter" neve. Persze, ha a sajtóetika jógyerekekre is érvényes lehetne, akkor egy nevet se írnak a fejrészbe, alulra viszont (X)-et de méginkább (XXX)-t. Ez a terhes ugyanis a virtuális néphülyítésben, ami már kijött a nyomdából, azt lehetetlen vakarászni, maxx kontextuálisan, de a Bajnai-nyaló cikkel történt valami, ami miatt a másik "riporter" neve lekerült a Magyarié mellől..
Tábori Zoltán , a jógyerekújságírás Csimborasszójának, a Mozgó Világnak [Köszönjük néktek a Ferit!!-dübörgő taps, ütemes éljenzés a szerkesztőségben!] olvasószerkesztője átveszi a jutalomfalatot. Nézzük meg ezt az embert is -akartok még olvasószerkesztők lenni???
Az olvasószerkesztő kirí az egész szerkesztőségből. Pl egy hetilap szerkesztői a hét hatnapján kokirészegek lehetnek, az se baj, ha nem mindegyik lapzáró értekezletre vonszolják be májtól dagadó hasukat és a permanens piálás miatti szívelégtelenség*től Hajós András-pufók (über Bajor Imre) pofijukat. Nem úgy a szerencsétlen olvasószerkesztő.
Ráadásul az olvasó-szerkesztés gályája nyírja a kreativitást, mint a sör-unikum vagy a vodkás bor. Az ember annyira a helyesírás meg a gördölékeny stílus és a nyelvhelyesség igényével kezd olvasni, hogy végre, amikor nekiül nagyesszéjének, két mondat/nap képes haladni, azaz képetelen egy összefüggő bekezdés élőbeszédszerűen laza, mégis értelmes meg élvezetes összedobására. Addig farigcsálja a mondatot, amig nyelvtanilag és stiliasztikailag már annyira tökéletes nem lesz, hogy még a kutyája is narkolepsziás álomba bukik a hallatán. S mert tehát az olvasószerkesztő egyre képtelenebb az alkotásra, leginkább az alkotniképeseket kezdi el piszkosul útálni.
Jellemző a szakma mélyen magyarosságára, hogy lövésünk sem lehet arról, kik voltak Gabriel Garcia Márquez első olvasószerkesztői, pedig az öregnek saját bevallása szerint a korai kézirataiban több volt a piros, mint a tintakék.
jutalomjáték olvasószerkesztőknek: tematikus szám –afféle volt a papíralapú folyóiratok múltszázavégi booomjában, mint ma a meghívásos blog. A szerkesztők útáltak olvasni meg szerkeszteni, főleg pedig ismeretlen szerzők ismeretlen kéziratait. Ezért is, meg puszta szerkesztői és szerkesztőségi impotenciából, kiszoptak valami témát, amit kiadtak a csókos haverikörnek a szokásos szerzőgárdából, aztán várták a kéziratokat, főleg olyanoktól, akikben annyira bíztak, hogy tudták, biztos jó lesz majd az, amit küld s nem kell megnézni se.
*elégséges lenne még az a szív, de már nem győzi a napi 2-3 liter folyadéktöbbletet pumpálni a agyongyötört véredényekben...