A magyar mély, általánosan és egyenletesen, sőt egyesek még annálismélyebben. A felmagyar tüdőprés nélkül képzi mássalhangzóit, hangszálai renyhék, a helyragok végeit lenyeli, az magánhangzóit affektatíve nyújtja. Affog és pöffeg, és egyre több gyermeki gügyögő rövidítést használ, viszont nem melcsifelcsiben ugrik le a mekibe zacsivacsiért. A felmagyaroknak nincsenek ám előítéleteik, hacsaknem traktoron látnak büdös ergya zsírparaszt almagyart. Minél nagyobb az a traktor, annál kevésbé tudják, hogy az már osztrák mezgaz társaság tulajdona, persze stróman felmagyarja nevén. Az almagyar ezzelszemben eő-aó, eízessen megcsaócsálja a hangzókat, mint pl a magyar értelmiség feőeszetokja Váncsa István is. Tudja, hogy a talyigát tolják, a saroglyának négy nyele van, és hogy a fehér zászlaó sok pirossávval nem biztos, hogy árpádsávos. Viszont sokakat lehet véle idegesíjjeni. Műveletlen, például uborkát eszik, és ki tudja mondani egyben, hosszan, hogy töltenivalópaprika és Balaton. Tele van előítélettel, pl nem hiszi el, hogy A Városban a dugókat a vidékiek okozzák, mert ők nyesnek eléd a forgalomtól elzárt területről az M5 végén a Lágymányosi felé. Vagyis nem csoda, hogy elbeszélünk egymás mellett, ha nem ismerjük a szavak mögöttesét.
1. felmagyar műűveltpestiül Balcsi. Pestország legkülsőbb része, a déli a prosztó pestiparasztoknak, az észeki a művelt népeknek. A parasztházat vettünk vidéken stílus vagy rítus korai szakaszaiban , főleg Makk Károly remekműve, a Liliomfi után még egészen szűz…