egy Kerouac-könyv szennylapjáról

-átirat-

Az élet mint részegség: van, aki részegen, akad, aki józan. És amikor a részeg történeteit hallgatod, azokban mindenki csoportosul valahová, törekszik, egy sehová sem mozduló, álló haladvány keletkezik így, könnyű kis eufóriák, a mámor gyöngyei gurulnak széjjel vagy fűződnek föl, de ugyanúgy értelmetlenül, a kör bezárul és akkor pedig e füzérek  hullanak rakásra, atomok a Nap máglyájában. Ugyanaz történik mindenkivel, hiába hallgatod ezeket a történeteket. A pincérnek, a pultosnak műszak ez, mintha gyárban dolgoznának szalagon,  mindig ugyanaz jön föl és azzal ugyanazt kell művelni. A pincér nem számol, hanem a szavak fűződnek föl összeggé, mennyi sör, mennyi tömény, szódák és lónyálak meg kávéféleségek. A részegek mindenféléről beszélnek, a józanok hallgatnak még vagy azt állítják, nem történt semmi, csak a szokásos. Néha több a részeg, a pincérek frontnak is nevezik az ilyen napot, már korán reggel elkezdődik és másnap virradatra sem ér véget, ennek a napnak semmi köze a meteorológiához, talán a kozmoszból érkezik valami jel, ilyenkor több a zűr, a többség jobban érzi magát, a szakmának , tehát a szalagon, ahol jönnek sorban a különbözőféle ugyanazok, több meló ez.

 

Vannak pillérek, a magántulajdon védelme vagy a szemérem elleni erőszak  és vannak fogalmak, mint a lopás és a kölcsönös megegyezés.

 

Személyes pillanatok, reákészülődés nedvekben dúsuló pillanatai, a gyomor, a szájüreg nyálai zubognak, izgalmi verejték, a piperetükör szuvas fakeretére fölrajzszögezett kis cetli a kopottas szavakkal: lázas készülődés. Az nincsen odaírva persze: a semmire.

 

A csomópontokhoz képest meglepően közel már  nem történik még semmi sem. A semmi nem az űr. A semmi még valami ahhoz, ami az űr. Elég befordulni a sarkon, néptelen az utca. Szétválnak és lesimítják a ruházatukat és minden ugyanúgy, mintha misem, a nő talán piheg, de csak illendőségből, mintha szokatlant művelt volna, bár valójában csak engedett, mint a gát az ár nyomása alatt a gyöngepontján.

 

A harsány zaj másokat zavar és képtelenek megérteni a morajló ricsajt –egy ember, akinek epicentruma a gyomorbaj, vagy lábfájás kínozza, minek hallja a táncterem hangjait, minek.

 

A taxisok, a pincérek, a pultosok és kidobóemberek a középutat keresik, a vendég vagy az utas bírja a piát, a taccsot ne tegye ki és ne próbálja átverni és hagyja a kést. Késsel szemben egy a bevált: nem félni, nyugodtan. A rettegőbe úgy vág a kés, mint az ellenállóba. úgy nézni a késre, mintha plajbász lenne mester kezében, ugyan, tegye el, ha  már plajbászt kell ragadni, az olyan, mintha a pincér az írótömbön számolni kezd. Legalábbis gyanús. Vagy nem pincér vagy átverni készül.

 

Elül a zsivaj, elfúlnak a  kurjantások is, valaki köhög vagy okádja ki, fordított sorrendben és gyorsasággal, sugárban, ami az elégnél több volt, amit kielégíthetetlenségében bevett.

 

Reggel fölkelnek a józanok, közülük csak igen kevés mond hálát, többségük nincsen tisztában azzal, miben szerencsés. Akinek nem fáj semmi, nem tudja  teste mi’ szervekből is áll. A szesztől szűz ugyanúgy nem tudja, miben szerencsés, mint a tizenhatéves hamvas leány sem tudhatja még, amikor megtudja majd, akkor meg már minek is tudja meg.  A pultoslány leereszkedik telitalpra sarkairól. Valahol az egykori főpincér, aki elkövette azt a hibát, hogy még vissza-visszaállt kisegíteni, megérzi azt, ez az utolsó éjszaka volt, egy félmondattal búcsúznak tüöle, majd máskor még, ha lesz valami, szólok, de tudja, soha többé nem hívják el és már régesrég nem is kéne ráállnia ezekre az alkalmi kisegítő munkákra, most is egyszer csúnyán elszámolta magát, ugyan brilliánsan manőverezetett az írótömbjével és kivágta magát a bajból, de minek.

 

A kurva ledől és végül már lábat sem mos, pedig még nemrég az utolsó vágyai egyike volt, a pincér, ereje teljében, még nem tudja, hogy vannak visszerei, megiszik valahol máshol valamit és nem erőlteti már, nem akarja éreztetni a csapossal, hogy ő is szakmabeli, hagyja, hogy magázza és egy rosszalló pillantás nélkül tűri a sürgetést. „Emberismerete óriási, lélekismerete csekély.” Csak kés ne legyen nála –gondolja közben a csapos, ez az éjszaka legnehezebb órája, amikor már világosodik.

 

Az út és az anyag mozgása ezeken az utakon, a szüntelen újulás a hanyatlás menete. Az idő akkordjai, bizonyos állandók mint segédigék egy hiányos mondatban, amibe az olvasónak oda kell gondolnia a hiányzó állítmányt, az alanyt. Az idő nincsen, hanem valamiféle segédizé, mint amilyen Einstein kozmikus állandó-ja volt. Amidőn már kész a mű nem kell, viszont Archimedeszi Sarkalata is felforgatásának.

 

A fohászok, a boncmester elé terített következő tetem az édesanyjáé, a szakszerű metszést megejti, célszerű szerszámok , a mellcsont roncsolódhat, többé már nem lesz rá szükség és íme a méh, ami engemet hordozott, mutatja a boncmester  és elájul a fájdalomtól, ami meglepte. Nincsen lélek és nincsen utolsó lehellet, veszi át a szót a tanár, íme a tömlő, még szorult be levegő, az ajakak közül a phááá, ez természetes és ez a redőzött egy női nemiszerv, konkréte a hüvely, mint a boncmester úrnak -mely gúnnyal pekhi ki- voltszerencséje evilágra türemlkednie..

 

Bizonyos út megtételével az egyénhez rendelt Bizonyos Anyag (mint mennyiség) a megújulásra már egyre kevésbé képes. Újabb cetli rajzszögezve: ennyi ideje rendeltetett.

 

Sokan tehát az öröklét megoldását ebben látják, az anyag újulásának képességeit fenntartani, az anyag tökéletességgel, maradéktalanul újuló cseréjét. Lélek persze nincsen, de akkor mi az a halálos életunalom egyre a szűntelen sóvárgással , élni és meghalni egyszerre akar, minden fárasztja már és még szeretné, ha a szervei nem adnák föl, például látni már mindig ugyanazt. A gondosan ápolónőnek beöltözött ápolónők nem is sejtik, hogy a külső, még létező világ szagait hozták magukkal, ahová a végsejüket élők még sóvárganak ki, kifelé, a végtelenbe, de aztán erre ömlik rá a felsimerés, még egyszer is az ugyanazt?

 

Időnként meghal valaki, a kiválasztott -és megintcsak az egymásnak ellentmondó, ellentétes érzelme tartják fönn egymást, az ujjongás, akit a tepsiben kivisznek, nem én vagyok, aztán a megegyezés szerinti bánat efelett és még a könnyek is, forrásuk elapadt, a mirigyek is kiszikkadtak rég, de az arc emlékezik, az izmok reflexesen, sírásba rándulnak, miközben osztják el egymásközött az elhúnyt kis semmiségeit, amiket a nővérek úgyis a szemétbe dobálnának, mosdószivacsot és a negyven esztendős fogkefét. Az élőknek még minden jó lesz valamire, sajnos azonban a távozó magával vitte a pompásan működő lábait. Mikor leszek én nyolcvannyolc esztendős, nézik a néni tetemét megvető irigységgel a nővérek, mikor. Vagy milyen kitűnően emésztett, mennyire jóízűen evett, ha a gyomrát hagyta volna itt! A nővérek munkája valamelyest könnyűlt, de a távozó helyére hamarosan más hanyatlik majd, egyre több lesz vele a gond máris bűzlenek fölfekvései, a területek, ahol az anyag máris föladta a megújulást.

 

 

„Jobb lenne megdögleni már” – fordul a pincér a fal felé és élni akar, húsízt a szájában még egyszer, egy pohár megfelelően hideg sör a hűtőbe helyezett anyag a legmegfelelőbb helyen egy bizonyos ideig helyezvén a legmegfelelőbb hőmérsékletre hűl. Kellene még hozzá hasnyálmirigy. Azaz egy másik anyag, ami nincs. Vagy az óceán friss levegője szélfelől, ami édes és nem gázolajszagú. Hogyan lehet édes, ami sós, miért nem keserű. Fel is lehetne kelni, valaki dugdos egy sört, abból kérni egy kupicával, talán lemegy. Legyűrni a hányást egy elélvezéssel felér. A kajütben a nyugdíjazott pincér végtelenideig öltözött és az új ember ezt a hosszú időt kivárni már alig győzte, annyira sietett a…  -hová is? Egy rakás újulni kész anyag és egy másik lassan magába roskadó pusztulat. Ebben a szakmában nem szokás átadni a fogásokat, mindenkinek a saját kárán kell megtanulnia az ugyanazt, ám a végsejét élő már nem is pincér kétségbeesetten adná ki a titkokat, amikre az új ember nem is figyel, majd tudja azt ő hogyan és mit akar.

 

Az egyik nővér különös és szokatlan gyűlölettel tekint a pincér tetemére, elégtételt érez. A pincér ugyanis bizonyos, visszautasíthatatlanul nagy összeget ajánlott neki valamiért, mert a pincérek emberismerete óriási, lélekismeretük viszont csekély. Sőt, az igazán tudományosan felvilgosultak a lélek létezésében sem hisznek, a szívalakú ugyanmitől-ben, minek.  A nővér ugyanis így megtudta, hogy a pincér egy bizonyos nagyobb összeget rejteget és az az övé lehet tehát, tulajdonképpen semmiért, azaz egyáltalán nem kell a pincér (lényegében utolsó nagy) kívánságát teljesítenie, csak annyi kell, hogy azon az éjszakán ő is legyen ügyeletes. Vagyis az az éjszaka egy ügyelete is legyen.

 

 

Aztán a fedélzetre már új ember sose lép, majd csak a bontók a plazmavágókkal. De elébb még az utolós út eseti emberei, akik a vontára vett hajót a bontóba kisérik. Már minden rozsdás, reves és a végsőkig mocskos. A szokásos anyagmaradványok szokatlan megmaradása. A kapitány szó nélkül és az elsők között távozott, a sapkája ellenzőjét mélyen az arcába húzva, fiatalos mozdulatokkal  igyekezett.  A hajó darabjai a kohóba hullanak és lesz belőlük Új Anyag, leginkább gépkocsikhoz  való vékonydad hengereltlemez. Az épületekhez acél gerendaelemek. Az embereknek ilyen emberkohója nincsen, amikor a pincér tetemét még forrón és nyirkosan a tepsire helyezik, a szállítók már a savanykás szagáról tudják, hogy valóban halott. Gyakran járnak ide, tegeződnek a nővérekkel, jöttek az üres göngyölegért , a magyar hullaszállítói szakszleng tréfásan betegnek nevezi az ilyent. A tetem hamarosan egy magashőmérsékletű kemencében elég, az alkotó anyagmennyiségének a zöme elillan a levegőbe, jóformán csak a hamu, legfőképpen a foszfor marad belőle. Nem lesz belőle újra emberanyag, fiatal pincér lábszárcsontja, pultoslány melle vagy vendég, aki a sör mellé egy aszpirint kér (gyorsítónak).

 

Az anyagok tehát különböző sebességet vesznek föl, például a pincér izzó teteméből a pára más párákkal a város fölött egyesül a hajnal édes ízét igézően, a buli végetér s ím ott ereszkedik egy vidám kis csapat, leérettségizett fiúk és néhány lány részegen icka-táncikálva a lejtőn nagyokat harapnak mohón a hajnali légből, aminek édességében a pára mikulája a pincér fáradt májából való. A pincér szivacsos veleje párái meg más szellőtől ragadtatván el amott a szőlőháton ereszkedvén alá mikroszkopikus gombákat táplálnak föl, amiknek látható telepszövetei hólyagosra húzzák a szőlő levelét.

 

A pincér pedig, aki ezeket a fiatalokat negyedórával a zárás után tessékelte ki, most egy hajnali borozóban a reménytelen álma megédesítésére egy bizonyos fajta traminit kér, tisztán két decit pontosan tizennégy fok celziuszon. A csapost nem érdekli, hogy ez az ember pincér, arra a fáradságot nem veszi, hogy elkezdjen egy vitát plusz két celziuszfok miatt, szerinte ugyanis a tizennégy az túl hideg. Ez a pincér már régi korai vendége itt, tudja, hogy hol kell a hűtőben tartania a bort, azaz az anyagot a neki és nem neki  megfelelő hőmérsékletért. A bort anyagot a csapos szakszerűen kitölti s mert mégis szakmabeli, egy körömnyivel tehát a jegyzés fölé.  

13 komment

Címkék: élet idő

A bejegyzés trackback címe:

https://dudenbuch.blog.hu/api/trackback/id/tr354634215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

magyar-magyar szótár 2012.07.08. 02:12:41

@velaxin: Azt csak neked jegyzem ide, hogy aközben Porosháza felől kerekedett a forró szél.

@Steinmann grófnő: Miközben a Szarumínium Praha zsivalyai nem :)

magyar-magyar szótár 2012.07.09. 02:23:08

@efes: őszerintük ugyanis a lélek az nincsen, hanem [vallási] spekuláció [tehát egyházi dolog]. A vallásibuták a az emberi psziché megnyilvánulásait tévesztik a lélek mozzanatainak, mert ostobák láván nem tudják, hogy az emberi psziché az bonyolult biokémiai és neurológiai folymatok együtthatása. Vagyis az ember olyan, mint egy há6ztartáési gép, amikor utoljára húzzák ki a már felelsleges kettőhúszból, sosevolt. Illetve az emlékezés az végeredményben molekuláriskémiai folyamat és más még élő szervezetekben ÓHATATLANUL van ilyen. De igazán felvilágosultembernek lelke, mint olyan nincsen.

FilcTroll 2012.07.09. 03:03:12

Nagyon tetszik, szép és valóságos.

FilcTroll 2012.07.13. 07:35:58

@magyar-magyar szótár: ebből az a csúcskedvencem, hogy az élet a Földön _véletlenül_ alakult ki, majd további véletlenek hosszú-hosszú során át jutottunk oda, hogy ezt a hozzászólást most bepötyögöm itt és most. Ebben a sorban persze Lascaux-tól a Holdra szállásig minden benne van, mint a kezdeti véletlen folyománya, és ez csak a kulturális metszet.

Nagyon mulatságosnak találom, ha valaki ebben hisz, bár nem cserélnék vele.

budai zöld 2012.07.13. 10:10:18

@FilcTroll: mintha az anyagnak nem természetes tulajdonsága lenne, hogy egyre magasabb szintű szerveződéssel küzd az entrópia ellen (a világ éppen tágul, az idő az az irány, amerre az entrópia nő), hanem merő véletlenségből lenne mittommiből elemi részecske, abból atom, abból molekula, a szerves anyag kialakulása már tök mázli, sejtek, szervek, élőlények, társadalom vagy galaxisok egyenesen a sors furcsa fintorai. Simán kimondja, hogy megcsíptük a lottóötöst, hogy nekünk ez mind összejött, és bele sem gondol, hogy ezzel indokolatlanul kitűntetettebb pozícióba helyezi magát saját világképében, mint a csőhülye régmeghaladott ptolemaioszi geokentrikó, akik, mint tudjuk, amúgy is csak az egyiptomi papok feldolgozásaival hakniztak.

FilcTroll 2012.07.13. 11:01:32

@budai zöld: Ha jól értettem, Grandpierre Attila fejtegette egy műsorban (meg talán egy könyvében is), hogy az élet az, ami a széthullásra törekvő anyaggal szemben a szervezettségre törekszik, és ebből az elgondolásból bizony érdekes következtetések vonhatók le.

Viszont úgy látom, hogy a bulvártudományos-materialista világkép (vallás!) tömeges oktatásával és hibáinak szőnyeg alá söprésével meglehetősen nagy bizonytalanság támadt a ma emberében, ami részben oka is lehet a jelen csimbókos és bűzös összevisszaságának. Miközben persze a fene sem tud semmit a régmúlt csimbókos összevisszaságairól, úgyhogy ez lehet akár helytelen észlelet is; bár annyi talán igaz, hogy manapság nem divat a világnézeten filozofálni.

budai zöld 2012.07.13. 11:34:13

@FilcTroll:
Tetszik ez a megfigyelés, hogy a világkép hibáinak szőnyeg alá söprése bizonytalanságot támaszt.

Aki arra alapozta valaha a világképét, hogy egy vagy több fehértógás ember ül egy felhőn vagy hegy tetején, azt elég rendesen megroppanthatta egy-két természeti törvény felismerése.

Aki meg manapság csak a bulvártudományos-materialista szintig képes szintetizálni a világképét, annak ugyanilyen kognitív disszonanciát okoz, hogy a világ túlnyúlik azon a primitív modellen, amit ő a valóságnak hisz, és már elég rosszul is érzi magát tőle, de még nem jutott el addig, hogy felismerje, mi nincs rendben.

FilcTroll 2012.07.13. 11:57:12

@budai zöld: Szerintem disszonancia mindig is volt (kelletett legyen), mert az a kíváncsiság, a kutatás katalizátora, azaz hajtóerő. De a "mihez képest" hiánya elfeledteti velünk, hogy van szabad akarat, holott -- ahogy én látom -- ez a világ, mint afféle iskola, arról szól.

A szabad akarat iskolája (azaz a pozitív és negatív polaritás, hozzáálláás közötti folytonos választás) még akkor is működtethető, ha a kiinduló nézőpont esetleg téves a felhőben tanyázó tógások tekintetében, és ezt a kérdéskört a "régi" világnézetek rendre tárgyalják is.

Viszonyítási pont nélkül viszont a szabad akarat értelmetlenné válik és el is veszítjük szem elől a problémát. Ennek jól látható jele, hogy minden és mindennek az ellenkezője bizonyíthatónak tűnik -- persze anélkül, hogy a polaritás szempontjait mérlegelnénk. Pedig a polaritás a bolygó és összes lakójának egyik legszembetűnőbb tulajdonsága.

FilcTroll 2012.07.13. 12:08:28

@FilcTroll: De ez már világnézeti kérdés :))

magyar-magyar szótár 2012.07.14. 05:56:02

@budai zöld: A fehérfelhőnülő fehértógás az írástudatlan "buta nénikéknek" lett kitalálva. Izgalmas is, amikor a fejlett-tudós aztán ezt tagadvást tkp a vásári szinezetű képecskét FELHASZNÁLJA érvként, miszerint a fehértógás testtömegét a felhő nem bírná el.

Ezt már végigvitattuk:
Ki a tudatlanabb: a szigetemberiség hordájának fősámánja, aki szerint a világ A termékeny Völgy és azontúl az áthatolhatatlan vadon, majd a puszta és a végtelentenger és nincsenmásnép a tekén. vagy az a tudós, aki NEM TUDJA ezt a világképet, nem ismeri, nem lát bele a szigetemberiség-korabeli horda sámánjának a frejébe és reáméri a Világtengereket, miszerint a Glóbuszt hogan önthetné el a tengerek s óceánok vize. Ugyanis a tudós tudja, hogy a Noé az egy név a sok ugyanazon meséből, minthogy Dél-Amerikában "Kolumbusz előtt" ebben a mesében varjú hozott pálmaágat.

A mostani tudós azt mondja: ha felfejlődsz hozzám, megérted a részterületem. Felelősségem a részeredményekért van, az egészért nincsen. Az én dolgom az atomkutatás, a többi viszont politikai kérdés, a felelősséget elhárítom, mert az majd a jövőkor tudósának a részfeladata lesz, hogy a kiégett fűtőelemekkel mit is csináljanak.

A Sötétség Korában viszont a fősámán-nak valahogy meg kellett értetnie, hogy a szökőár vagy a BVölgyet elöntő jágár elöl miért kell az EGÉSZ hordának menedéket készítenie és mért nem menekülhet persze az egész horda is. Azt a mai okostudósnak kell elmagyarázni, párduc és gödölye hogyan ültethető egy padra, ennek az az oka, hogy a tudós nem tárgyal a "buta" gemenci vadásszal, aki évente ment árból egy ladikban rókát és nyúlfiat is. És rak ki egypartra, ahol a sokkban 2-3 napig is egyik állat sem bántja a másikat a táplálékláncban sem.