Szerencsétlen Részeges Traktoros Szabó István író 1931-ben született Cserszegtomajon. Afféle volt, akit minkfelén vakarík-nak csúfolnak,  kései gyermek. A régi prűd parasztasszonyi szájhagyomány szerint az asszony számára a nemi élet az utolsó gyermeke születésével véget ért. Így, ha 40-42 éven felül becsúszott egy terhesség, az asszonyi körökben többirányú gúny tárgyává tette a szerencsétlent. A kétgyerekes családmodell szépnapjaiban, 30-40 éve már az is szégyenbe számított,ha egy aszony 30-ik életéve után szült és már az ilyen "későn született" gyerkeket is vakaríknak csúfolták. (Vakarék az, ami tésztát a kenyérdagasztó teknyő oldaláról engedbnek levakarni az éhes aprónépnek...)

Néha arra gondolok, hogy népmeséinkben is azért győzedelmeskedik mindig a legkisebb fiú, hogy a vakarík-nak legalább mesebeli igazsága lehessen...

Polgári iskolát végzett, majd paraszti munkára állt, amiből "kitörést" a traktorosság jelentett a keszthelyi gépállomáson.

A II. világháború utáni első években a termelés fő nehézsége a vonóerőhiány volt. A szántásra alkalmas traktorállomány 1945-ben a háború előttinek a felét sem érte el. A háború előtti állati vonóerőnek több mint fele hiányzott, amit nem pótolt a lecsökkent és üzemanyaghiány miatt rosszul kihasznált traktorállomány. Hiány mutatkozott a munkagépekben is, amihez hozzájárult a meglevő gépállomány avulása és a felújítás elmaradása.

A II. világháború után az új traktorok állami tulajdonba kerültek és a gépállomások üzemeltették őket. 1948 végén 110, 1952 végén 364 gépállomás működött, miközben az általuk használt traktorok száma 1484-ről 9342-re nőtt. A gépállomásokat a mezőgazdaság szocialista átszervezésének elősegítésére szervezték meg, valójában azonban a szövetkezetek gazdálkodásának közvetlen irányítását bízták rájuk.

Később megváltozott a gépállomások szerepe: központból gazdálkodó vállalattá kezdtek átalakulni. Első lépésben a talaj-előkészítés, vetés és növényápolás munkagépei és a vontatásukhoz szükséges könnyű erőgépek kerültek a munka helyszínére. 1957-ben engedélyezték a szövetkezetek korlátozott gépvásárlását, megtörve ezzel a mezőgazdasági gépek tulajdonának állami monopóliumát.

 

Töltögető és porhanyító gépek, 1955

Töltögető és porhanyító gépek, 1955

 

 

 

Igen korán olvasni kezdett, méghozzá értékes szépirodalmat. Pályája  elején inkább szerencsésnek számított, Jankovich Ferenc fedezte és karolta föl. Valamikor 8-9 éves koromban olvastam először novelláját, aztán később is, főleg válogatásokban. A magyar irodalom két fő pápája beszélt óla egyszer a rádióban... a kezdeti sikerek után elfeledték... annyira emberi volt az egyik pápa, ahogy visszaemlékszik erre a találkozásra, még ők köszöntek rá a piruló, szégyenkező emberre s kérdezték, ír-e még és mi van vele. Élesztőszagot lehelt az arcukba, ahogy válaszolt, a rossz pálinkák, hamis borok áporodott lehelletet adó bűzét... A két pápa szégyellte magát, hogy elfeledkezett erről az emberről, igyekeztek is megtenni mindent (szerintem ekkor indítoták el Szabó poszthumusszá lett kései kötete "lassú malmait", akkoriban 2-3 év gyorsnak számított egy könyv születésénl...) , de már késő volt, negyvenöt évesen meghalt.

 

Szabóról mai magosirodalmáraink sehogyse vagy becsmérlően beszélnek, egykalap alá helyezik,   lazán szoc'realistának mondják. Afféle elegnaciával, ahogy Galgóczi Erzsébetet szokták nemtúljó írónak mondani "egyenetlen"  minőséggel írónak stb. Kortársa, részben sorstársa is volt Galgóczinak. Galgóczi is küzdött sokat lelkiismeretével, amiért pesti értelmiségi (újságíró) nő lett, politikailag fontos ember (ez a "karrier"    pancsolt bele a pályaképbe Galgóczi halála után, amikor már nem tudott védekezni...)

 

Szabónak ennyi sem jutott. Gyönge, tépelődő lélek volt, talán ezért is nem volt képes uralnkodni alkoholizmusán. Aprólékosan dolgozta ki novelláit. Emlékszem, nagyon hamar rákaptam Móricz olvasására és Móricz után bizony akármit, pl Urbán Ernő-t vagy szérialovagokat vagy a Pillanat Hőseit már nem olvashatja az ember, csak ha nagyon muszáj . De Szabót bármikor lehet olvasni. Irodalmunk pápái, ha válogatást szerkesztettek, sohasem feledkeztek meg róla, az utolsó valamire értékelhető nagy magyar novellaválogatásban [30 év sorozat, Szépirodalmi kiadó, Bp. 1975) is van novellája.

 

De van a neten Szabóról avatottabb elemzés is, be is copyzom.

 

 


Szabó István a hagyományos paraszti életforma felbomlásának ábrázolásával indult írói pályáján, de hamarosan általános emberi és társadalmi tapasztalatok vizsgálatához érkezett el. Érdeklődése sok tekintetben Galgóczi Erzsébetéhez hasonlított, írói indulásuk is szinte egyidejű: A lázadó című kötetében (1956) Szabó István is 1949-ből datálja első novelláját, csakúgy, mint Galgóczi. Ám Szabónak mintegy öt évet kellett várnia az első publikációra; s korai írásai közül néhány csak a kötetében, vagy a kötet megjelenésének évében, mintegy az érettebb művek húzó hatására került az olvasóközönség elé. Galgóczinak a kezdeti sikerek után a paraszti őstehetségből értelmiséggé, hivatásos íróvá levés gyötrelmes konfliktusain kellett átesnie. Szabót az ismeretlenség, a megsejtett hivatástudat és közvetlen környezetének teljes közönye, idegen, sőt ellenséges értetlensége tette próbára. A balatonkörnyéki, bortermő falucska, Cserszegtomaj nehézéletű, szigorú szokásrendben élő törpebirtokosai gyanakodva nézték a kései gyereket, akit öregedő apja is röstellt fiának vállalni – inkább meghagyja a messziről jött cimboráknak azt a hiedelmét, hogy a kocsmaasztal körül tébláboló fiúcska nem a fia, hanem az unokája (Régi vasárnap, 1956). Nem véletlen, hogy erről a "szégyenről", az árvaságba taszítottságról már csak "befutott" íróként mert vallani. A serdülőkor csak tovább növelte amúgy is fölfokozott érzékenységét, a "születési hibaként" ránehezedő magányt, s a sajátos környezet sem tette lehetővé az elviselhetetlen belső feszültség akár átmeneti feloldását. Szülőfalujának lakói nemcsak a világtól, de egymástól is elszigetelten éltek. Nem is "szabályos" falu volt az övé, hanem "hegyközség", melynek lakói munkájuk s idejük javát szétszórt parcelláikon töltik el, s egyetlen kapcsolat köztük a tétlen téli napok sokszor duhajkodásba csapó "pincézgetése" volt. Egyszerre vonzotta és taszította őket – főleg a fiatalabbját – a közeli Balaton nyaralóinak, kirándulóinak "mondén" világa; ám az "idegenek" e nyári nyüzsgése éppen a legnagyobb dologidőre esett, s a munkátlanság, az "ingyenélés" szívós képzetét városellenes előítéletté mélyítette. Az első tsz-szervezés törvénytelenségei, a beszolgáltatás és adózás elviselhetetlen terhei a személyi kultusz éveiben: még bonyolultabbá tették az amúgy is szövevényes helyzetet. Ezzel a képpel találta szemben magát a tanítója ösztökélésére polgári iskolába adott Szabó István, akinek taníttatásával az öregedő, testi erejében fogyatkozó apa egyetlen segítségét veszítette el. A fiút ugyancsak gyötörte, hogy nem volt képes és nem is akart eleget tenni a hagyományos erkölcsi rend követelményeinek, hiszen eleinte csak sejtette, később látta és tudta is, hogy ez a rend már értelmetlenné vált, másrészt az emberi helytállás és kötelességtudat másféle normatíváit még nem fedezte föl. Tehetsége, könyvszomja és közlésvágya is hosszú ideig inkább szégyennek, mint erénynek számított – nemhogy a világ szemében, de önmaga előtt is a gyöngeség, a csökkentértékűség égető bélyegének. Munkáját, vagyis "passzióját" eleinte maga is restellte, tömérdeket befejezetlenül hagyott, s a befejezetteket is jórészt megsemmisítette. Pedig pár megmaradt korai írása arra vall, hogy érettebb – mindenesetre érzékenyebb novellista, mint {996.} Galgóczi volt indulása idején. A novellaformának már a kezdet kezdetén biztos kezű mestere; szűkszavú, alig pároldalas miniatűrjeiben apró, voltaképp elenyészően jelentéktelen történéseket tudott sorsdöntő fordulatokká súlyosítani, s ezekben nemcsak a változó világ konfliktusait, de az élet-halál, földhözragadt tapasztalat és alkotó képzelet, beilleszkedés és lázadás határhelyzeteit drámai erővel megjeleníteni. E technikához egész pályáján ragaszkodott, eltekintve a fölfedezés utáni rövid szakasztól, amikor – föltehetően olvasmányélmények és szerkesztői inspirációk hatására – a direktebb és extenzívebb ábrázolást kísérelte meg, s regénnyel is próbálkozott. Az utóbbi (Bolygó, 1956) töredékben maradt, az előbbiek ( Vacsora, Búzaérő körte, A népszerű ember) életművének gyöngébb darabjai.

A visszavonultságra hajlamos fiatalember fölfedezése tulajdonképpen a véletlennek köszönhető. Egy író-olvasó találkozón Jankovich Ferencnek nyomta kezébe a "tehetség-gyanús" füzetek egyikét-másikát Szabó István egykori tanítója. Szerzőjük időközben már traktorosnak állt a keszthelyi gépállomáson. A személyes ismeretség nyomán a budapesti egyetem bölcsészkarának hallgatója lett (1953), később pedig könyvtáros. Ekkor már – Jankovich lelkes ajánlásai nyomán – írásaival is megismerkedett a szűkebb irodalmi világ, de az első publikációra – az 1953-ban írt Lázadóval – csak két év múlva, az Új Hang átszervezése után, 1955-ben került sor. Ezután rendre jelentek meg korábbi novellái és az újabb keletűek; 1956-ban első gyűjteményes kötete, ugyancsak Lázadó címmel; 1963-ban az érett írót reprezentáló Varázslat kertje. Második kötetét követően hosszú időn át alig jelent meg néhány elbeszélése. Összegyűjtött novelláit Ne nézz hátra! (1972), majd Hazulról odáig (1980) címmel adták ki, közírói hagyatékát Iskola a magasban címmel 1977-ben Győri János rendezte sajtó alá.

Néhány kötete – kivált a Varázslat kertje – különleges értéke az új magyar prózairodalomnak. A termés csak mennyiségben csekély; súlyban annál jelentősebb. Szabó minuciózus gondossággal dolgozó író, roppant takarékosan bánik a leíró elemekkel; párbeszédei nagyrészt tőmondatokra sűrítettek. Ritkán alkalmaz szokatlan jelzőket, csak itt-ott tűnik fel írásaiban egy-egy ritka szó; a coloeur locale mégis érzékletesen eleven. Ez a szűkszavúság természetes adománya, organikusan bontakozik ki a szűkebb közösség szokásrendjéből, beszédmodorából, s csak a későbbi évek olvasmányélményei (jellemző módon: Móricz Zsigmond és Hemingway együttesen) nyomán válik tudatos ars poeticává. Hemingway Nick Adams-történetéből való az az írói "fogás" is, hogy az érett Szabó néhány novellájában, a harmadik személyben előadott történetben maga a szerző lesz a kulcsfigura. Szabó Fábiánjában azonban jóval több a már-már megsemmisítő önirónia, mint a példaművekben. Még a tulajdon önsajnálatát is kegyetlen kívülállással szemléli; betegségnek, jellemhibának ábrázolja (Minden olyan, mint régen, Hazulról odáig). Eredendően lélektani érdeklődése pszichologizálásra csábítaná, ám a lelkiállapotok leírását is szinte teljesen elhagyja, vagy szántszándékkal jelentéktelen színben tünteti föl. A cselekvés, a drámai cselekvés feszültsége, sodra, csattanója ad aztán váratlan, a banális témán és szokványos aktusokon, összeütközéseken túlsugárzó erőt az egyes novelláknak. E sajátos ábrázolásmód korai, még merőben ösztönös példája lehet az 1949-ben írt Fecskék. Az alig ötéves kisfiú két napja lesi már, {997.} hogyan készülnek első repülésükre a fecskefiókák. Egy kivételével lassan mindnek sikerül a rajt. A kisfiú sírva fakad a rejtélyen, hogy az utolsó fióka miért nem követi a többit. Az apa megpróbálja a figyelmét elvonni, értetlenül áll a gyermeki makacssággal szemben. Végtére fölemeli fiát a fészekhez, a döglött, bűzös, férgek-mászta fiókához: a szívós tudásvágy a halállal szembesíti a gyermeket. Végeredményben ez a mintája Szabó egyik legjelentékenyebb, érett korából való novellájának, az Isten teremtményeinek is (1959). A "hogyan születik a gyerek" banális kérdése az apa szórakozott válaszai, a bibliai legenda elmondása után szinte észrevétlenül válik az "életteremtés", az "emberteremtés" tragikus talányává, a kisfiú hasztalan gyúrja mindegyre az ügyetlen sárbábukat, hasztalan lehel lelket beléjük, azok vonakodnak életre kelni. Sőt, az anya nem gyermekféltésből, s nem is babonaságból, hogy a kisfiú ilyen "istenkísértő" játékokba keveredett, hanem egyszerűen dühből, a földhözragadt emberek rövidlátásából – széttapossa a lábukon megállni nem tudó sárbabákat. A kisfiú dühében sírva elrohan, s a messzebbre látó apa súlyos pofonja csattan az értetlen asszony arcán: e három ember apró drámájában kommentár nélkül ott sűrűsödik az alkotni tudás, az alkotó sors, az ismeretlennel való szembenézés örök emberi konfliktusa.

Ilyen apró mozzanatokban, a lélek belvilágában ragadja meg Szabó a társadalmi változás jeleit, következményeit, a tudat átrendeződését is. A hagyományos paraszti szokásrend s tekintélyelvű hierarchia szimbóluma egy gyermekcipő: fölhúzhatja-e a kisfiú, vagy vásározó szülei hagyják mezítláb futkosni, akár a többi gyereket (A szentcsalád reggele, 1962). Az unatkozó fiú szétszedi a bátyja óráját, ezért büntetés, testi megtorlás jár; hajkurásszák egymást a ház körül, megtették már máskor is, ám dévaj birkózásuk éppen most acsarkodó verekedéssé fajul (Nincs semmi baj, 1960). A Nehéz téli napban a borospince kulcsa a konfliktus tárgya s egy bakancs levált talpa jelzi a régi paraszti életforma megrendülését; a Siratódalban (1962) egy rosszul sikerült kenyérsütés ennek az életformának a teljes összeomlását; a Hazulról odáig az erkölcsi ellehetetlenülését.

Szabó már korán fölismerte, hogy a látástól vakulásig tartó robot, a nehéz élet kényszerűségéből származó erkölcsrend, mely a birtokláson túl szinte csak a fizikai helytállás próbáját ismeri, már pusztán a belső feszítőerők következtében is fölbomlott volna. Erről tanúskodik a móriczi, Veres Péter-i ihletésű Hajsza (1954), s ugyanez a felismerés növekvő hangsúlyt kap későbbi írásaiban. Érdekes, hogy a félig autodidakta Szabónak nem kezdőként, hanem fölfedezése, az első publikációk után kellett olvasmányélményeivel csakúgy, mint a túlélő sematizmus normatíváival megküzdenie, a maga írói szuverenitását megvédenie. A lázadó című kötetben például fölbukkan az arzénes mérgezés motívuma, mégpedig nemcsak a "jussolás" bonyodalmai miatt, hanem mert a "jussoló" öregember inkább a termelőszövetkezetbe lépett fiának "jussolna"; a Búzaérő körte (1955) makacs, szőlőhegyre vonult öregje pedig várandós menye láttán békül meg a fiatalok vállalta új életformával. Ez utóbbi novellát mai távlatban is értékessé teszi a Szabóra olyannyira jellemző lelemény, hogy a várandós menyecske képe mintegy azonosul az öreg ültette, s termőre fordult körtefával, melynek a néphit szerint akkor lesz gazdag a termése, ha terhes asszony élvezi első gyümölcsét. A régi és új összefonódásának e színes idillje {998.} is azt jelzi, hogy Szabó milyen finom, költői eszközökkel képes az akkor még nagyon mostoha viszonyok között tengődő kollektív gazdaságok szükségszerűségét, a paraszti gondolkodás átalakulását, a legvégletesebb ellenállást érzékeltetve is fölmutatni.

A Búzaérő körtében a makacs, magára maradt öreg lélekrajza a legnagyobb érték, s Szabó akkor van igazán elemében, ha nem kell kilépnie e miniatűrök keretéből. A tagosító mérnök és a tagosítást reklamáló paraszt csip-csup pörlekedését például egy légy "szabályozza": minduntalan a mérnök kopasz fejére repül, a térképen mászkál; egyszerre érzékeltetve mindkét szereplő idegfeszültségét, kimerültségét, a vita hiábavalóságát, kicsinyességét, egyszersmind azt a roppant megterhelést is, amely az életformaváltással együtt jár, akár a "cselekvő", akár a szenvedő" fél számára (A légy).

Szabó ugyanis – bár nemcsak szükségszerűnek, hanem kívánatosnak is tekinti az életformaváltást – megrendüléssel szemléli a régi életforma során fölgyülemlett erkölcsi értékek devalválódását. Az átmenet az ő számára nem egyenesvonalú fejlődés, hanem veszélyekkel és bukásokkal járó kaland, mely sokszor az emberi jellem fölbomlásával fenyeget. A Minden olyan, mint régenben (1961) a hazalátogató diákfiú azért találtatik könnyűnek, mert többé már nem tudja tenyere élével a nyulat leütni, A szabadság keresztjének (1962) fiatal traktorista hőse azért "bukik el", mert "hivatalos" szabadságát töltve az otthoni munkából – a paraszti robotból – is ki akarja vonni magát, mellesleg jellegzetesen paraszti makacssággal. E két kitűnő írás Szabó legnagyobb teljesítményei közé tartozik, mindenképp a rá legjellemzőbbek közé. Mindkettő borotvaélen jár, s föltűnően ambivalens töltésű. A nyúl-leütés groteszk és kisszerű komédiája mögött ott érezni a régi "naturális" életmód közönséges, brutális automatizmusát, de azt a gyöngédséget, belső bizonytalanságot is, amit a hirtelen szerzett tudás olthat az emberbe: az életformaváltással járó "lebegés" jellem-roncsoló veszélyeit. A szabadság keresztje pedig talán a legjobb korrajza irodalmunkban annak az állapotnak, amikor a kényszerű munka terheitől szabadulva az ember egyszerre fölöslegesnek érzi magát, eleinte élvezve ezt az állapotot, később pedig pótcselekvésbe, a sörivás még mámorral sem kecsegtető gépies automatizmusába menekülve, mert felszabadulva nem tud mit kezdeni sem a szabadságával, sem önmagával.

Szabó István az ötvenes évek közepén magára találó elbeszélő irodalom egyik legerősebb tehetsége volt, írásainak tömörsége, lélektani árnyaltsága, jelentésük rétegeltsége, sokirányúsága, nem utolsó sorban pedig a legközvetlenebb érzések, problémák szinte tapintható plaszticitása, történelmi konkrétsága jelöli meg helyét nemzedékének legjobb alkotó egyéniségei között. Kései elbeszélései már a betegség szorításában születtek, s a falusi gyermekkor idilli képeit, a küzdelmes ifjúság erőpróbáit keltették életre. Az erőtlen test azonban már nem bírta követni a lassan új erőre kapó lélek merész lendületét, Szabó István korán távozott el az élők közül, már arra sem volt ideje, hogy életművének utolsó darabjait maga formálja kötetté, ez a feladat barátaira maradt.

 

Ágh István [szintén zenész- a szerk sajn.]   rajza Szabó Istvánról:

Szabópista

       

A régi Hungária presszórészében, ahol most a bejárat és a ruhatár, a bordó huzatú ülésen, mint egy betévedt madár, megszokott idegenséggel tekinti be a kávéház aranyívű, barokk-mitológiás, márványasztalú hajóját. Fejét rátarti daccal kiemeli gallérjából, orra, akár a levegőt vágó csőr, a lehető irányokra hegyesedik, indulásra kész valahová. Talán jobb lenne kódorogni a körutakon, de a közönyös embermeleg itt marasztalja délig, délutánig. Rádől irkájára, ha nem ülnek mellé ismerősök, fölfelé eregeti a cigarettafüstöt, lassan elgondolkozva rázza el a gyufalángot, cigarettája hosszú hamuját figyeli, csak akkor pöccinti le, ha már úgyis leesne. Konyakkal zsibbasztja ínyét, mert az úgy kell, mint otthon, ahol pálinkával. Olyan meggyőzően fejtegeti, hogy azt képzelem, nem is a fogorvostól jön, hanem fogára kötötte a madzagot és albérlete kilincséhez, aztán az ajtót jól bevágta.

       

1959 tavaszán egy nem éppen aranykeretbe illő nővel találom, de Partizán Mari zavarhatatlan, mint a győztesek és a prostituáltak, nappal nem kellett óvatosnak lennie, nappal múlatja az időt, velem is olyan, mintha régóta ismernénk egymást, és érdekes, de ahogy már most Szabó Pistának nem mondhat semmi újat, lassacskán nekem is a vadkeblű, dús ajkú, nehézbőrű Partizán Mari lesz csupán. Pista otthagy bennünket. Semmi dolgom nincs, mondom, szimpla feketére elégséges forintjaimat elköltöttem, elkísérteti magát a Józsefváros valamelyik kétes utcájába, bemegy, nem szól, hogy miért, s közben azt hiszem, kiszól az ablakból, menjek föl, de nagy csomag mosott ruhával tér vissza. Elgyalogolunk a Váci utca szegényesebb felébe, megállít a sarkon, ne lássanak vele az ismerősök, minek kockáztasson egy pénztelen, szűzies fiú miatt. A Gellért-hegy elhagyatott északi oldalában átadja száját, melle és bőre blúz és szoknya alatti felületét, búcsúzáskor markomba gyűri a tíz forintost, mert legalább egy tízesnek muszáj lenni a zsebben.

       

Helyembe Pistát képzelhetem, efféle eseteket vonz a nagyvárosi magány, összeakadunk ezzel-azzal, míg nem kerülünk oda, ahova sorsunk szerint valók vagyunk, Mari az üzletszerű kéjelgés végállomására, mi pedig illőbb kapcsolatokba. Akinek az árvaságát először a Partizán Marik veszik észre, azt kikezdi az erőszak. Dagadt arccal jár; a Margit hídon megverte valami banda, csak úgy, hülyéskedésből. Gipszben látom a Mártírok útján deréktól állig, követte Sarkadi légtornász mutatványait Szigligeten, s természetesen ő töri össze magát. A Közeg is beleköt. Elkísérjük Buda Ferit a debreceni gyorshoz, a Nyugatiban van időnk egy üveg borra, s az induló vonatról lépünk a rendőr karjaiba, a kihágást ötven forinttal megúsztuk volna, ha Pista nem író igazolványa szerint is. Parancs Jancsi hamar eltűnt, nemrég jött haza nyolc párizsi éve után, kár lett volna efféle ügyekbe keverednie; elléptem, de sokáig vártam a kijáratnál, visszamegyek és hallom: Író? Maguk csinálták az ellenforradalmat! Kiemeltem a rendőr kezéből a személyi igazolványt, átadtam Pistának. Bevitt a pályaudvari őrsre, hosszan ültetett a várószobában, egyszerre száz kilós dühvel kicsapta az ajtót: Mit keresel te itt? Tetű! Tűnés a francba! A padtól az ajtóig csépelt
gumibotjával, fejemet védő karomtól csípőmig hurkásra ütött. Föl kellett volna jelentenem, de azt hiszem, hatóság elleni erőszakot követtem el azzal a közbeavatkozással; minek a látlelet? Az újabb tortúra? S ha mégis ő lenne a vesztes, tartsak bosszújától, melyet elképzelhetünk, ha ez a szadista pofa eszünkbe jutott. Pista találkozott vele, az őrmester megismerte és előre köszönt.

       

1961-ben lettünk szomszédok a Keleti Károly és a Kisrókus utcában. Kezdetben csak sétálásai közben akadtunk össze, újságba kapaszkodott, hogy legyen valami fogódzkodó, mint a régi korzón a sétapálca, hogy ne rakja zsebre mindkét kezét, melyről talán anyja szoktatta le polgárista korában. Újságját combjához ütögette, és az Esti Hírlapot láthattam nála munkából jövet, öt óra után. Akkor már túl az íráson, az Európa presszón, a Hungárián, udvari lakásuk homályán, ahol szinte pajtáskodott Éva felesége nagybátyjával, ki a hajdani 19-es közös gyalogezred bakája, soktörténetű; már operálták volna, de a kórházba csempészett pálinkától elmúlt a gyomorfekélye. Beszélgetéseink átcsúsztak az újra és újra olvasott orosz klasszikus regényekbe, Ivo Andrićból részleteket mondott föl szóról szóra, szerette, mert ott szolgált apja az első világháborúban a Híd a Drinán körül, s már gyerekkorában ismerte a tájat, várost, hegyet, folyót, s odaképzelhette magát, ahol anyai nagybátyjai elestek mind egy szálig, a család összes legénye.

       

Vasárnap délelőtt fölvette barna zakóját, vasalt élű szürke pantallóját, kezében a reggeli lapok, a szagos-mise idején megivott egy unikumot a Rózsadombban, becsöngetett, s már mentem is vele a Marczibányi térre harmad-negyedosztályú meccset nézni. Nem keveredtünk a feltámadási körmenetbe, kettesben énekeltük a „Föltámadt Krisztus e napon”-t, a Tedeumot, s áhítatunkat nem zavarta kedves dala a „Sáncregiment sánta kapitány” sem. Úgy látszott, szabadságával úgy él, mint a munkásszállások lakói, idegenül, vagy tűnődő természete szerint, vagy Kodolányi tanácsára „…légy sokszor egyedül. Ha vidékre nem mehetsz, naponta okvetlenül sétálj egy órát lassan, céltalanul és egyedül. Idézd vissza rendszeresen cserszegi emlékeidet a szabad asszociáció módszerével. Vagyis ábrándozz mennél többet Cserszegről, az ottani emlékeidről, emberekről, tájakról, hangulatokról. Így kösd össze a régit a mostanival. Ne erőltesd az írást és ne aggódj, hogy nem fogsz tudni írni, mihelyt lelki erőid fölszabadulnak.” Már 1955-ben aggodalmas írói jövője miatt, de nemcsak azért rótta az utcát, hogy cserszegi világát művekké változtassa.

       

Megírta írói önarcképét: Tanulmány a törzsvendégről. A pincérek csak azt tudják róla, feketét kér, füzetbe firkál, napjában többször fölhív valakit. Őt senki. Ki lehet? A pincéreket bosszantja jellegtelensége, kiismerhetetlensége. Telefonálásakor félmondatokat hallanak könyvekről, futballmeccsekről, bevásárlásokról. „Ő is viselkedjék úgy, mintha nem vennénk észre, mintha itt született volna… régi, jó vendég, régóta idejár, de mégsem idevaló.” Így van ez az Afrika presszóban, vagyis az Európában, az Április mozi táján, a Május 1. mozi közelében.

       

De hát hova való? Hegyközségből érkezett, s azok az „irkafirkák” hogyan lennének illőek e helyhez. A diák külsejű valaki életműve annak a hegyközségnek a léte, melyet Cserszegnek neveznek. Szegényparasztok, szőlősgazdák, alig akad kétlovas ember, egylovas is kevés van, tehénfogattal járnak, gyalog vagy biciklivel, s tolják a kerékpárt, mert kiszúrta gumiját az elhullott szög, az erős akácatüske. Szabad ösvények siettetik őket. Gyümölcsfák, szőlők, pincék, kukoricások, istállók, konyhák, favágítók kerületében folyik az élet, öt kilométerre a keszthelyi öböltől, várostól. „Kis dirib-darab szőlők. Olyan kicsik és olyan meredeken kúsznak föl a hegyoldalba, egészen az erdőszélig, hogy oda még a téesz is bajosan mehetne utánuk – ha éppen menni akarna. De nem megy. Ezeket a szőlőket csak ember munkálja-műveli; egy darab hegyközségi világ ez, ide vonult föl a múlt, vagy ideszorult; a különbség nem lényegbevágó. A tőkék maradnak és marad a vesszők között fáradó ember, más nem hajtotta el innen, csak a kényszerűség. Az is ritkán.” „Megelégelte otthon, és elszegődött kocsislegénynek. – Nincsenek már azokból a községben. Kipusztultak, nem volt rajtuk az Isten áldása, amiért azt a szegény
Mihályt elüldözték hazulról.” Csanaki Jancsi, vagyis Szabó Pista ötévesen kísérli meg világgámenését, kocsisnak szegődne. S tovább a keszthelyi polgáriba, a gépállomásra, a pesti egyetemre, ahonnan már nem úgy térhetett haza, mint a vásárból, a kisvárosi málnaszörp mellől. „Jó volna, ha többet tartózkodnék Cserszegen. Igen, jó volna, csakhogy nekem nincs kihez mennem. Családom régen kihalt, rokonaim is alig vannak, én úgy vettem észre – még józanon is! –, hogy terhükre vagyok. Ebből viszont nem kérek. Pedig még most, húsz év után is otthon járok álmomban.” Álmában és novelláiban, ahogy mese nélküli világot ír meg, de mégis, akár nagyanyja betyár- és kanásztörténetei az idő múlásával már a valóság fölött lebegnek.

       

Előttem szülőháza három fényképe. Tetején megújították a nádat, a falakat újravakolták, betonoszlopos dróttal kerítették az udvart, a tűzrevaló ölfák toronyba rakva, a hosszabbak egymás hegyén-hátán. Senki sem néz ki a régi ajtón, bár otthon vannak, mert mind a kettő nyitva van. Így jelképes a fotó, s majdnem az egész életmű odaképzelhető. A képen nyár van, az asszony a konyhában, az ember lement a kútra. Fábiánt hátraküldték az istállóba leütni a nyulat, ha már a bakot nem veszi föl, üsse le az egyetemista ebédrevalónak. Vagy talán Fábián éppen a vakablakból lopkodja a pálinkát, már képtelen a cselekedetre, agyonissza magát ott, ahol minden olyan, mint régen, csak maga változott meg. Vagy éppen a két férfi szőlőt kapál, a megerősödött katonafiú meg az apja keze alatt fogy a munka, otthon az asszony kettős kedvbe járva süti a fánkot és a rétest.

       

S a konyha micsoda főzések tere! A szegények étvágygerjesztő illatával, látványaival, a munkásemberek éhségétől szentesülve. Mi is éhesek leszünk, de nem Krúdy ínyenceiként. „Megkavargatta a levest. Az apró, sárga tészták egymás után bukkantak föl, mintha súlyukat vesztették volna; szépen összegyülekeztek a felszínen: tehát a leves készen volt. De készen volt már a sűrű bab is, csak hagymát kellett rá pirítani paprikás zsírban.” Az étel egyszerű, de szívvel adják, kedves asszonyi aggodalommal, hogy jaj, csak tessen nekünk. Ezek az asszonyok legtöbbször anyaminták. Fodor Annák – Szabó Józsefnék. A konyhában teszik a legtöbbet, onnan kijárnak, piacoznak, ebédet visznek a mezőre, hátulról nógatják a vásárba vezetett tehenet. Nem jók és nem rosszak a maguk módján. Néha kofásak, aztán kedvvel szolgálattevők, aztán uralkodók, még gonoszak is a gyerek szemében, mint a széttaposott Isten teremtményei Csanaki Jancsijának.

       

Utolsó írásaiban fölengedett, visszaváltozott cserszegi félelmeiből, Reza néni kenyértészta-temető siratódalaiból világbíró gyerekké; elbűvölik a szarvasok, szerszámok: balaska és a rezi köszörűkő; hálásan pezsgő málnaszörp, apja testévé személyesült csigaszeges bakancs és a sárga regények. Segítségére sietett Arizona Jack, ha bántották: „A gyerek ide-oda jártatta szemét a felnőtteken. Jól a szemükbe akart nézni. Amikor sehogyan sem sikerült, elcsüggedt. Egyetlen menekvés maradt: coltpisztolyt képzelt a jobb markába. Csövét a konyha sötétbarna mennyezete felé szögezve lőtt, egyszer, kétszer, háromszor. Arizona Jack is háromszor lőtt volna a semmibe, hogy fölfigyeljenek, és végre megnézzék őt, a karcsú, de izmos idegent.”

       

Kezét törte lépcsőházukban. Nyilvánvaló a gipszkötés, de ami a lélekben, az csak kinyomtatott műveiben az enyém. A törött kéz nem vezetheti tollát, pénze nincs, erőltetni kell, hogy írja meg a segélykérő levelet. Mert írógépe sohasem volt, s bár zsinórírása szép, olvasható, kalligrafikus, elhívom, írógépembe fogalmaztatom, összetépeti a papírokat, pedig csak annyi kellene: Tisztelt vezetőség! Kéztörésem miatt nem tudok dolgozni. Kérem, hogy segélyben részesíteni szíveskedjenek. – Hagyjuk ki a hogy-ot és miért szíveskedjenek? Velem ne tegyen szívességet senki! – A parasztember nem alázta tarisznyás koldussá magát. A paraszt a kolduló barátokat leitatja a becsapós újborral, de szalonnát, sonkát, kolbászt nem ad, ha ő is meg tudja enni. Ilyen nehézére esett polgárista korában az Igazolás fogalmazása, mert inkább erdőjárás, szarvascsordák, mint a kötelező vasárnapi mise. „Ezennel igazolom, hogy gyermekem, Csanaki János a keszthelyi polgári isk. II. oszt. tanulója, ma, azaz ma reggel súlyosan belázasodott. Ismervén a szülői felelősséget, fiamat minden makacskodása ellenére sem engedhettem templomba, szentmisét hallgatni. Tíz órakor csendes ájtatosságot végzett édesanyja, Hegybíró Anna
felügyeletével.” A füllentés belegabalyítja a fogalmazásba. „Este tanúja lehettem, hogyan tér vissza ártatlan gyermekembe az egészség, hogyan szurkál szarajevói bicskájával a lábosunkba – miért is Pelbárt atya istenfélő tanítását megköszönöm. Csanaki Gábor róm. kat. földműves a Károly csapatkereszt kitüntetettje Alsócseri.” Lehet, a régi emlék zavarta meg ezt a legegyszerűbb kérelmet is, hátha nem hiszi el kéztörését Földeák János bácsi, vagy azzal korholja: „Minek isztok, részegeskedtek? Összetöritek magatokat, aztán beállítotok segélyért!” Ahogy én is megkaptam: „Elváltok nyakra-főre. Az Alap nem fejőstehén!” Csak ki kellett várni, míg lehiggad rabiátus előjátékából, pipájával nem gesztikulál a papír fölött, s majd az ugráló parázson vezeti le indulatoskodását, és a kérelmező előtt jószívű lesz, szinte bocsánatkérő. Pista nem várta volna meg ezt a végkifejletet.

       

A hatvanas években pénztelen, visszahúzódó, alig ír. A Varázslat kertje 1963-ban jelent meg, csodálatos beteljesülése és az értetlen, számonkérő kritika gátolta aggodalmassá. Mégis azt hittem, titokban dolgozik. „Szerencsére Cserszeg ellátott engem annyi útravalóval, hogy nem két, hanem három életre is futná.” Soha nem beszélt írásairól, egyszer-kétszer említette terveit, a tehén regényét és a megőrült orosz katonát, kéziratát csak egyszer mutatta meg, régi volt, előkereste, mert pénz nélkül állt. Talán biztatásomra számított. Kegyetlen történet, a legjobbak közül való, a Te meg az Isten. Árvák árvája, szegények szegénye, kérni büszke, s ha már annyira megszorult, s módom volt segíteni, a legelső alkalommal igyekezett megszabadulni a kölcsön terhétől; bekanyarodtunk a János bácsihoz a Rózsadomb kocsmájába, a szuterénből előbújt házmesterek, öreg iparosok közé, vagy a Margit-kert-Peierlibe, de nem tolakodtunk Berda-Harangozó Gyula-Kunszery hosszú asztalához. Pedig be kellett volna osztani a pénzt, hogy szabadabb legyen utána is. Nekem mégsem engedte megadni forintban rubel-honoráriumát. 1966 áprilisában elmehettünk Moszkvába, Leningrádba fél áron, fiatal írók. Novellája jelent meg az
Inosztránnájá Lityeraturában, vegyem föl az árát! Megbízást fogalmaztunk, sógorommal, Konrád Gyurival lefordíttattuk, s éppen azon a vonaton utazott Hidas Antal és Kun Ágnes, mintha az angyal küldte volna őket, mert akiért Anton Gidas közbenjár, annak sikerül, ami különben lehetetlen. Kilencven rubeles urak lettünk Buda Ferivel, taxin jártunk, azt sem tudtuk, milyen az IBUSZ-eledel, nagy saslikos ebédre hívtuk Irenát a Hotel Pekingbe, akkor még ismerősömet. Itthon fölhívom Pistát, áradozok, köszönöm s meghallom, kiküldi az Írószövetség a Szovjetunióba. Hazatérve azzal vigasztalt, úgysem tudott volna a pénzzel mit csinálni, influenzásan feküdt a szállodában. Jellemző!

       

Egy időben váltunk el, s víkendházban húztuk meg magunkat, ő a Szabadság-hegyen, én a Rózsadombon. Barátságunk „búvópatakká változott” – ahogy a Ne nézz hátra kötetét dedikálta, „ifjabb pannóniai földimnek, de nem változó szeretettel a ,Három királyok napján’-t dúdolgatva.” Jelentkezéseit rábíztam állapotára, s ha néha fölkeresett találkozásra hívó levéllel, melyből kivillant a jókedv, inkább a ritka derűnek hittem, nem a gyakoribb depressziónak, reméltem, olyan lesz, mint régen, utolsó három évében zuglói lakosok lettünk, de már nem jött el hozzánk. Mintha látnám a tömkelegben, bár zörög a cserszegi sír nyári, száraz virága, a keszthelyi Festetics-kastély tükörtermében fölöttem függ a képe az évfordulós megemlékezésen, kevés rágondolóra tekinthet. Havas temetőben mondom a verset megíratlan novellájáról: a háború vége előtt az orosz katona őrülten tapossa derékszíját a tavaszi vetésben. Körülállják a sírt a falubeliek, a márciusi, olvadó hótorlaszokon át pálinkázni megyünk, pörköltet eszünk a vadászházban, s mintha otthagynánk örökre műmárványát: Itt nyugszik Szabó István író
és szülei. Fodor Anna és Szabó József megnevezetlenek. Nem érik meg a betűk árát? Fiuk távoli az irodalmi Panteontól, ahogy már-már kiesett a köztudatból is ez a paraszt Csehov, paraszt-Gelléri Andor Endre, a próza Sinkája.

A bejegyzés trackback címe:

https://dudenbuch.blog.hu/api/trackback/id/tr132555673

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tokfalv 2011.01.03. 08:05:50

Hát, ha ennyire nyomatod, erőt veszek magamon, és még egyszer megpróbálom. Ez a "Móricz és Hemingway" konkokció nagyon találó, de talán magyarázza, hogy mért nem vonzott soha. Meg talán az is, hogy túlérzékeny vagyok az elfojtásokra.
Kamondy Lászlóban (majdnem földije) pl. volt egy fanyar csavar, ami szerintem érdekesebbé tette. Akkor, régen, pont nekem. De őt se olvastam sok-sok éve. Gerelyes Endre, hogy nevekkel dobálóddzak. A másik, hogy Cserszegtomaj, meg az ottani nehéz élet, hát.

magyar-magyar szótár 2011.01.03. 10:34:24

@Tokfalv: Szöveg és interpretáció [És milyen k ü l ö n ö s e n perverz akusztikája van ennek az éppen aktuális viharabili fecsegőfelszínén!] Ugye a[z Öt] Tanarak ízlése szerint, ha a puszta (decens stb) esztetikaielvek szerint tekintjük, Szabó talán nem is író. De ha viszont én orthodox olvasó vagyok, akkor nem érdekelnek az esztetikai magaselvek akkor, amikor mellykaskán zúz Polcz Alaine Asszony a fronton-ja, mennyire nemirodalom és mégis irodalom és jó regény! Korunkfenéje ez, hogy már nagyon sokan ítélnek a puszta (rövid, pársoros) interpretációból s nem magából a műből.

Egyszer érdemes lenne a virtuozitásról is elcizellálgatni, hogy pl a virtuozitástól esztetikailag elfogadható Krasznahorkainál ha a czirkálmányokat elmessük.. ugye… (És akkor Krasznahorkai még [Gorkij:]Életem és az ajtó, ha cziffra is, de nyílik s át lehet menni… ) [most nem sorolok hamar elöregedő francúz modernregényeket, de tudjuk-amit-tudunk…)

Másrészt az Életem [Gorkij]. Én otthon vagyok, amikor leszegett fejjel a cserszegtomaji gang táglapadozatára lépek cipőben (ez Szabó novellájában) és én átérzem azt a csizmanélküli BŰNÖS könnyűséget, amit [Te, neharagudj, de Te...] cipőbeszületett nem is ért[esz]… és én vagyok az a botrányosan rövidhajú kócos csúnya lány, akinek bűnös ujjain cigaretta és idegenpina szaga (ugye akkoriban kik cigiztek, a sztalinvárosi építésről hazajött rumos lehelletű mackógatyások és ezek a városi tanult-nak készülők…) És persze én lehetek az a lyány. de Életem[Gorkij] annak, aki ha társbérletekkel szét is sakkozott, de mégis maradék békebeli úrilakásban setétdiópácszín bútorok között ébred, perzsaszőnyegek a falon (a polgári lakás,pendülnek a kanyarban az éji villamos kerekei [ez nekem: vagy 12 évesen!!] amire én leghamarabb öt éves koromban csudálkoztam rá, abba születni ugye… más, más a budiról angolWC-re szokni majd a szünidőben visszaszokni a budira az angolWC-ről (a nincsenek viszautak)
De a Tanarakra visszatérve meg az interpretációkra: Ugye rémületes belegondolni, hogy egyes eszteták ítélettel beszélnek novelláról vagy regényről, amit negyven éve olvastak!

Aztán a kismestereket sújtó (túl kemény) ítéletek. Nemde a nagy mesterek, Réz Pálnak amekkora arca volt 23 éves korában már, és kétségtelen nagyság, pápa, minden –de azért a nagy munkát nem végezte el ő sem. És sokan nem. Nem nekem tartozik RP azzal a meg nem írt irodalomtörténettel, hanem annak a nagyképű kölyöknek aki volt 23 évesen. És az Öt Tanarak sem. És Csuhai milyen ifjútörök volt s most micsuda öregtöröknek. Nagy-nagy interpretációk, azok vannak.
Tényleg egyébként, Kamondy világirodalmibb, én nem is titkolom, nyilván Szabónál (vagy Galgóczinál) az [Gorkij:]Életem is befolyásol. De ne basszusgitározza meg Billy Cox, azért pl én úgy 10 évente újraolvasom a 30 év magyar novellaválogatását vagy Móriczot most MEGINT újra kezdtem*. És még most is rá kell döbbentem, érettebben olvasom, most értem, hogy a Szegény emberekből mért nem írt tökélynovellát, pedig a tehetsége meg volt. De a történet eránt, inkább a történet, mint az esztetika. Inkább agyon és túlírta.. az igazságért. Szinte látni, ahogy tékozolja e s z t e t i k a -ilag a szöveget a túlságokkal el az irodalomtól, mert az esztetizálásnál még az is többet ér és máris ott állunk Osvát íróasztalánál, csendben mutatom neked az esztetát, aki melymennyire tudott nemeszteta lenni (Molnár Ákos, Gelléri sőt Tersánszky esetében… Most nem azt monom, hogy Tersánszky helyesírása alulmúlta a Gabriel Gárciáét, de azért… sz’al értesz… Szóval az ortodox olvasó azt is nézi, nyílik-e rajt keresztül ajtó abba az időbe és nyílik. (Az már tényleg tobzódás a részletekbe, hogy Szentkuthy esztetikailag is megvan és az ajtó mégis nyílik…)

*mégpedig azért, mert a Rónay naplóban olvastam, hogy 12 flekkes összefoglaló miatt RGY az egész Mű nagyjait újraolvasta jóformán, az Erdélyt, a novellásköteteket még a Rózsa Sándort is. És hogy furcsálltam, hogy ő, a kényesízlésű nem fikázza a Rózsa Sándort annyira, ahogy máma nálunk olvasatlan kis huszárkák teszik, igaz, félmondattal pekh oda…. ! .

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2011.01.03. 12:19:34

@magyar-magyar szótár: A Tökfalvi által említett Kamondy Lászlóról toljál már valamit, tök jóban vagyunk már ezer éve a lányával, és annyira ciki, hogy nem tudok róla semmit. (Nehezen lehet szóba hozni, a halálának körülményei miatt.)

magyar-magyar szótár 2011.01.03. 13:15:35

@efes: Tessék, Ágh István rajza Kamondyról. Egyébként azt hiszem, tehetségét ő is a televízióra pocsékolta, mint Rubin Szilárd a filmre (és sokat pazarolt Kardos G is...) De Kamondytól is van egy jó kötetnyi (kötetnyi jó novella). Több válogatásban is benne van róla lelni fényképet is és már más életemben írtam róla Életrajzi adatai, írásai és egy képe:
mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC07165/07323.htm

Ágh István írása (ő Nagy László öccse -még egy ember, akinek nem kellett volna annyit piálnia...)

Liftkoporsóban

Kamondy László 1972 óta halott. Vannak halottaim; apám, bátyám, véreim, barátaim, szerelmeim, akik velem élnek halálomig. Kamondy László is él, csak nem találkozom, de beszélget velem írásaival, emlékeimmel. S fényképe néz rám.

Két megdöbbentő arcmás. Egyiket utolsó évében adta dedikálva: „keresztfiamnak”. Neki köszönhetem fölvett vezetéknevemet, én nem lehettem Nagy, ő nem lehetett Tóth; emitt író, költő, vele egy zsurnaliszta azonos nevű. Ült a Hungária mélyvizében nagy listával, elől Ág, hát ez nekem jó lenne, mert semmi rokonit nem vehettem föl, ő úgy tudom, nagyanyja nevénél döntött, de én Vas Erzsébet anyám után Vas István nem lehettem. Megegyeztünk a keresztapaságban, és szeretettel viseltük ezt a szerepet. Dedikációi: „Ágh Istvánnak, keresztfiamnak és újdonsült feleségének, Jutkának sok szeretettel (mielőbbi lakást és gyerekáldást kívánva!) Kamondy keresztpapa 1968.”; „Ágh Pistáéknak, keresztfiamnak, régi szeretettel Laci (bácsi) 1969. V/17”.

Ez az utolsó évében adott, de a fiatalembert mutató fénykép az ördög szépsége, Gerard Philippe; talán büszke volt ifjú külsejére, mint ahogy „én ez voltam egykor”. Fénylik a szeme, a haja, az inge; feje belehajlik a jövőidőbe. Nézem a másik fotót a Feltételes vallomás kötete borítóján, készítette Gink Károly. Nézem és hátterét, előterét is átgondolom: hóból, téli hótövű ágak közül les ki, mintha az idő vesszőzte volna álla alatt nyakon, arcán, fülén, haján. Néz riadtan, dacosan a világ mögül, elől. Néz rám, de inkább szemtől szemben azzal a Démonnal, aki éppen most mondja ki az ítéletet.

Első találkozásunkra nem emlékszem, csak az idő dereng. Megvallom tetszésemet az Új Hangban megjelent novellájáról, melyben a szerelem finom fonalai, sugarai összetalálkoznak valami parkban. Éreztem a Fekete galambok, első novelláskötetének stílus-villogását olyan, már-már megírhatatlan alsó szinten, mint egy ping-pong meccs. Elmondtam. Örült végiggondolt véleményemnek, rám kérdezett, árnyaltatott. Tíz év van közöttünk, de akkor én még tizennyolc-húszéves, ő huszonnyolc-harminc. Az akkori idő nagy különbség; alsós egyetemista és a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora között. Nem hiszem, hogy hiúságát birizgálta volna véleményem, inkább velem is ellenőriztette magát.

1956 novemberében, sebesülten a kórház után, bátyáméktól alig kimozdulóban, de bátyámék is, Nagy László és Szécsi Margit Zugló peremén, vágytunk a városra, bementünk a szétlőtt Hungáriába, melynek csak bárja működött, mint kávéházi rész. Kamondy Laci, akkor még Tóth, is ott ült, ültünk Déryvel, Tibor bácsinak szólította, de egyenrangúan, egyenrangúként tudott viselkedni az idősebb nagy íróval, nemzedéktársaival és velem. Oka volt rá?

S megírta a Fegyencek szabadságon című novelláját. Akik végigéltük a nemzet tragédiáját, az írók shakespeare-i víziókat írhattak volna, nála a rabok végre kuglizhattak, és folytatódik a börtön csehovi nagy képletességben. Itt volt Kamondy írói csúcsa, s valahogy ezután a nagy teljesítmény után törött meg úgy, hogy az író funkcionált, 1960-ban megjelent kisregénye az Apostolok utóda, az időben drámákat is írt, később a hatvanas évek közepén végén visszatért az elbeszélésekhez, de mintha nem találta volna meg emberi, írói helyét a világban.

Pedig így tudott írni a Páva a körtefán című novellájában: „Kontyába, sötétszőke kontyába kék szikrákat költöttek a csillagok, fehér arcát, mint ikonokat a gyertyaláng, túlvilági fénnyel esőzte be a hold. Fejtartása meddő s időtlen bánatot sugárzott, de duzzadt, piros ajka, amint lassan végignyalta, szemének sóváran vágyteli pillantása, amint hátravetette fejét a válla fölött és Ferkóra tekintett, a szerelem kettősen szép örömét ígérte, amikor a jaj és a kéj kottája összecseng, a test kétségbeesett és a lélek akadozó szerelméből születik meg a gyönyör… Fábiáni elfogadta az üveget, ivott pár kortyot, aztán hosszan bámulta az egyik nyírfát, talán éppen azt a fát a három közül, ahonnan az árvalány elrepült, hogy aztán belőle vándorvirág legyen…”

Csodálatos!

De aki így ír, mitől vesztheti el önbizalmát? Attól, hogy a világ legtökéletesebb fegyverével nem a tizesbe lő, hanem a kilencesbe? Vagy mert zavarják a háta mögött és inkább rájuk kellene durrantani annak, aki a Lélekre tette föl az életét, senkit nem bánt, csak önmagát?

Szabó István barátja barátunk volt. Ismerem ezt a romlasztó önbizalomhiányt. Pista egyik legnagyobb novellája a Te meg az Isten évekig kéziratban hevert írója tépelődése miatt, míg egyszer eljött hozzánk a szomszédba, hogy legépelje, le akarja adni, nincs pénze. Azt hitte, ő se talált bele a tizes körbe? Mégis két barátom között más volt az önbizalomhiány. Pista nagy hátterű parasztvilágnak támaszkodhatott, és traktorosból lett egyetemista, Laci, úgy tudom, postamester fia, végigjárta iskoláit a legfelsőbbekig, s talán nem érezte magában az osztálybiztonságot, mikor arra vágyott, hogy kellene, s azt parancsolta volna az irodalmi kor is?

Írókról tudnám mondani az ellenkezőjét, kortársai közül. Juhász Ferenc apja kőműves és hivatali altiszt, Kormos Istvánnak se apja, se anyja, Fodor Andrásé vasutas, Csurka Istváné elhallgattatott író, osztályidegen.

Kamondyval erről a lényegről nem beszéltünk. Viselkedéséből csak bensője némi kivillanása gondolkodtatott el; megmutatott egy kétes novellát és várta a véleményemet; a Vígszínház dramaturgja lett; láttam, filmtekercseket cipel, mit csinálsz? filmet! Beiratkoztam a főiskolára; azt mondta, költő, mondtam, te nagyszerű prózaíró vagy, de a vers:

Az emberélet útjának felén

egy kis sötét társbérletbe jutottam

mivel az igaz utat meglelém

– mély szomorúságra vallott.

Öltözködéséből is következtethettem: általában zakó, kockás ing, nyakkendő soha, hangulata szerint gombolta lefelé az ingét. Utolsó találkozásunk, beszélgetésünk 1972 nyarán volt a Nagymező utcai Operett presszóban. Sorsszerűnek mondjam itteni utolsó találkozásomat Vujicsics Tihamérral 1975-ben? Laci saruban, zokni nélkül félelmetes hallucinációkról és látomásokról beszélt. Voltunk együtt Abbáziában; az írók külföldi eufóriájában különállóan arisztokratikus, vásárol. Voltunk ketten a Könyvhéten Tolna megyében, a vendégségek idején tapintatosan szerény, s hazafelé megkér, kísérjem föl a liften, mert az koporsó. Szabó Pistát meglátogattuk újév napján, elborzadt Pista delíriumos előadásától, Ivo Andrić és az első világháborús apa összecsengő és vérző boszniai eposzában, kólát ivott példázatul, de Pista ott volt az ő temetésén.

Úgy emlékszem, október 23-án végzett magával és november 4-én temették.

1972 októberében, hazafelé az 56-os buszról, látom a szanatórium kertjében sétálni, beszélgetni kék házi köpenyben, vissza akartam menni, de a busz tömegéből nem lehetett. A végállomáson kiterített halott felejttette el velem Laci társalgó sétálását. Belgrádba utaztam és haza. Másnap reggel az Astoria halljában Lázár Ervinre várva olvastam az újságban: Kamondy László meghalt. Megértettem, meghalhatok, mint ahogy a következő hetekben Kondor Béla és Juhász Ferencné Szeverényi Erzsike is; meghalhatok és elveszhettem volna a belgrádi pályaudvaron olyan magányosan, mint ő hétvégi kimenője idején a Pozsonyi úton liftkoporsóban, kriptafürdőszobában.

magyar-magyar szótár 2011.01.04. 07:07:49

@efes: persze. A néger pilótát szokás emlegetni, ezt olvastam tőle én is a legkorábban, igen intenzíven éltem át és vagy 10 évig fogalmam se volt arról, ki írta. Boldog koromban abszolut nem érdekelt, ki mit olvasott, pl Marosi Gyula Motívumnak jó lesz című novelláskötetét kb 10 éves koromban olvastam, de persze a szerző nevét meg se nézve, így aztán 10 évvel később, amikor újra akartam olvasni.. a kötet címére se emlékeztem!! Így jártam Kamondyval is... mókásak voltak ezek az esetek, mert a kismesterek pompás zsánerei néha olyan jók, hogy doctus-osan CSAK A SZÖVEG METSZÉSÉT TOOODOOOMÁNNYOSSAN tekintvén annyira jók, hogy Nagyobb Név-nek tulajdonítja az ember és ezért rossz helyen keresgél, pl Lengyel Péternél. A néger pilótát is ki tudja kimindenkinél keresgéltem, míg végül azt hiszem, a 30 év [magvető és Szépiroodalmi közös kiadás] válogatásban benne van s úgy bakkantam rá...