Az idő távlatövegén nem csupán a fogalmak torzulnak, hanem a  mondások is. Így járt a deákné vászna is, amiröl ma mindenki inkább valamiféle Ágnes asszony-lepedőjére asszociál...

 XVI. századi ismeretlen vagabundus rímtördelő nagyjázta versorokba az egyik eredetinek tekinthető változatot. Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című csodálatos gyűjteményébe talán bárdolatlan bikkfasága miatt nem került be, terjengős is... És a ma embere kevés poenosat talál benne.

Hiszen ma már a deák-ról azt hisszük, valami felsőoktatási intézmény-hallgatója, középkori kollégiumi diák volt csak. Ha a deákot tekintjük, szinonimként inkább az értelmiségi-t ajánlanám értelmezésére. A deák afféle írástudó volt, pl számtartó (könyvelő-ügyvezető féle). Ismeretes Szegény Öreg Beteges Martonfalvy Imre deák (XVI. sz.) emlékezése, amit jórészt a fiainak diktált az öreg. Ebből kitűnik, hogy az értelmiségi emlékezete már 450 évvel ezelőtt is, khrm, szelektív volt. Panaszában ugyanis azt erősíti végig, hogy ő szinte javadalmazás nélkül, szívből szolgálta a Török családot.. pár flekkel későbben meg sorolja, hogy nemjelentéktelen magánuradalma jövedelmeiből pénzelé az özvegyet. Szóval neki is, mint sok jeles mai értelmiséginknek, vagy a nyuszi tojta a jövedelmét vagy menyasszonytácban volt erős vagy véletlenül a megfelelő időben a megfelelőhelyen tartózkodott (ez utóbbi a magyarban gyakran a bennfenteskereskedés eufémiája) . Hiszen a számtartóságot szegény egyingű legénykeként kezdé 11 egyesztendősen. 14 évesen már kisebb lovascsapat élén lovagolt (akkoriban az értelmiségnek nem csupán textúrálisan kellett fobizálnia az ellenségképet, hanem bizony olykor-olykor a kardot a maga kezébe ragadván avanzséroznia).

A deákné vászna ősmeséjének veleje -ahogyan a vagabundus verselményből kiszedegetém:

Élt valaha egy deák Máté, falun, aki elszánta magát, hogy ő bizony retkeslábú, repedtsarkú, rossztartású, kormosképű, fonásban-szövésben görnyedetthátú lyányt feleségül nem veszen, csakis olyat, aki , hogymondjam finoman, nyaktól lefelé fitnessz, fölfelé pedig babyface. Na, el is vette egy özvegy megfelelően kényes lányát, Ilkót. Telt múlt az idő, s a diák, hazajővén a munkából, egyre nagyobb kupit talált a lakásban. A koron még a mosogatást nem találták föl, de pl a fehér vásznakat időnként mosták, de szapulták is. A deák egyik barátja azt tanácsolta, hogy tettesse magát halottnak, így majd meglátja, mit tészen az asszony: ha még egy tiszta ingje sincsen. (Máma már nehéz elképzelnünk, hogy mit akart az asszony a tiszta inggel.)

"Jaj uram, jaj uram, háromingő jó uram!

Az egyiket szántam, másikat gondoltam,

Harmadik istentudja, főv, van szapuban."

Szegény értelmiségi asszony (a korban a textilárút a parasztság még maga-maga állította elő...) hova kapjon? Szövőszéke nincsen -mégha egy kis orsó fonala lyánykorából, ha, egy tökben. (Bio-módon készítették tárolóedényeiket...) Ígyen aztán szegény Máté diák holttetemét használta szövőszékül:

"Lába ujján fonal végét megkötötte vala,

Ritka fogaiban fonált matolála

Lába ujjaira s fogára hálolá."

Így készült volna tehát a deákné vászna, nonszensz, elképzelhetjük. És há-há, most már ismerős lehet a szitu, hiszen ma is van sok olydolog, ami ílyes kipkedés-kapkodásban, inkább verbalis születik meg. (Merthogy az ura "holtetemét" még szövöszékként valahogy fölhálóztaa cérnával a szövéshez, de hogy azon az inget sohase szőtte meg...)

Tovább nem tűrheté, Máté deák fölugrék:

>>Nem látod-é, kurva leánya, ki vagyok?

Húrt hálolál rám, agg eb, pengő lant vagyok!<<"

A bejegyzés trackback címe:

https://dudenbuch.blog.hu/api/trackback/id/tr74381663

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.